a ködöd..
Emléked szívembe örökre belevésted,
Mikor halványodna, te belém döföd késed!
Újra, s újra széttöröd szívem belül,
S az már csak egyre - egyre gyengül..
Lassacskán az összetört darabok összeforradnak ,
Döfésed erősebb lesz, szívem helyén pedig maszlag.
Úgy érzem néha, hogy te forrasztod össze,
De rá kell jönnöm , hogy ez sehogy sem jön össze!
Szívemnek lassan hűlt helye marad,
S én sem ragyogok már, akár a smaragd!
Kínok közt meggyengülök én is,
Szívemből már szivárog a vér is,
Melegség önti el a szívem,
S ha rád gondolok, már életerőm sincsen!
Kiszívod belőlem az örömet,
Rám uszítod újra a ködödet,
Melyből kiutat nem találok,
S labirintusodban lelem a halálom!
|